"De a szőlőtőkékkel borított dombok tövében, a görög kor harmóniájától megigézve, kedvese kezét szorítva, szekszárdi vörösbort kortyolgatva Kis Pál István azt is tudja: röpülésünk, hullásunk, rövidre szabott emberi létünk csodája az ima, a bor, a szerelem. Költőnk álmodik a csodáról. Szavakból épít templomot: Istenhez fohászkodik. Óbort kortyolgat: beszélget a borral. Magához öleli szerelmes asszonyát: mesél a szerelemről. Teremtett világába vendégeket vár."
Szigethy Gábor
Illusztrációk: Baky Péter
A gazda és a deák
Nézd Uram! Két fiad mindjárt számba vevé hite dolgát:
Egynek a termő föld ama tálentum, mi a jussa,
Másik ekéje a penna, ha ihlete szánt a papírra,
Itt a kamat ez a bor, hát zengjen amaz epigarammát!
Alisca
Őrzi e táj - Pannónia földje - a római kor hagyatékát,
Hajt venyigét szaporán, oltja a bölcs veterán,
Tudta Alisca, e hegy leve mustja, ha mennyei lét ád,
Lepheti múlt, s vele por, hírneve lesz ez a bor.
Elüszionod Szekszárd
Térj ide vándor! E tor már Bakkhosz atyánknak az oltár,
Ajkadon jó vörös hegylé olvad a szóval eleggyé,
Boldog Elűszionod járd, isteni kert ez a Szekszárd;
Áldva a pásztor a korttyal, éltet örökkön e bordal!
Béla nevére
Béla király, aki bízva a borra apátokat pártolt,
– Lásd adománylevelét: ott az igén a pecsét! –
Máig elérő esküre fogta a szomjas utókort:
Inni ki bátor e lét, szője imába nevét!
Héroszunk Háry
Bordala élteti Hárynk, balga ki kétkedi, ráint!
Tán hihetőbb a Homérosz, mint ki e torban a hérosz?
Vízzel erényes az ének? Szomja zenél a tevének?
Jó magyar ép esze jól vág, néki a bor az igazság!
Egy pint az örökségből
Jó Garaynk leleménye: az hogy e bor bika vére,
büszke kadarnak a dics’, versbe idézte Babits,
Liszt-mise ihlete óbor, írta Piusznak a doktor,
s mind, amit őriz e pint, most a szemedbe kacsint.
Bakta-hegyi álmok
Bakta hegyén csak a vén tanya búvik az árnyak ölére.
Perzsel a nyár, süt a fény, tikkad a gazda szegény,
fixlije inti diófa alá, vele hűsöl a gége,
hűvösen is csapodár, s álmokat rejt a pohár.
A pincekulcs
Félszemű látnoka szögnek, tudtad-e, eljön a „fogdmeg”?
Bortanya ajtaja vár… Csend szava: nyikkan a zár!
Pince sötétje, a gazda reménye, kitárul a fényre.
Ünnep a bornak e jel: Érzi ma fejteni kell!
Hébér-nász
Táncol a fénnyel a hébér, ringva a gyertyapilácsát,
bíboros ajka a csókért kelleti fátyoluszályát;
Láng puha táncosa szellő, rebben a pille, a szárnya,
nászunkat, mikor eljő, ráveti pince falára.
Kongó hordó
Horpasza kétöle donga, kénköve, böffen a gyomra,
köldöke – csap sebe – szárad, szomja idézi a vágyat,
pince homályban időzve, álmokon úszik az őszbe,
ott, hol a hegy leve csorran, s életerő van a borban.
Dongó-himnusz
Ott, hol a mandula termést, s nap heve dús venyigét ád,
nektár szőlők fürtjein, mézzel rajzik a dongó,
csordul a szűrt lé, s víg bacchanália néki a vén kád,
himnusz e nász, ha a hegy leve forran, s pittyeg a hordó.
A vén kád
Szomja apadván, must veritékkel, csurran a vén kád,
csapja körül hereméhe, ha lebzsel lopva a nektárt,
murcija pejkó, szesz heve perzseli, túrzik a háta;
Bölcs az a vén, ki erővel e táltost hajtja a hámba!
Szüreti hordó
Vemhe dicséri a hordót, guggol a pince tövére,
szörcsen a tőtike, jelzi, ha telik a bor anyaméhe.
Kuttyog emitt üde siller, ott a rozé leve suttog,
szőke tejében, langy melegében pittyeg az újbor.
A csántér
Néki – e bús Sziszüphosznak – a pince a Tartarosz éje,
folytja a kénköve, húzza sötét öle „síp” meredélye.
Mint az a szikla, ha gördül a donga, legörbül alája,
„Szófa” a csántér, karja mit átér, bor nyoszolyája.
Szó-tora-cím-bora
Cimbora int, üde bort hoz, s kedvet az ünnepi torhoz,
„tréfacsinálva”, ha tölt még, kél adomára a vendég.
Szónak utat hol a bor mos, máris előnye egy orrhossz,
tósztra, pohárra, ha nincs fék, dől vele porba a szószék.
Hadi-dűlő
Szép az az út, mely asszonyi daccal van kikövezve!
Bor tüze jelzi a célt… edzi hüvely az acélt.
Bátor a gazda, ki állja – ha tudja – a hitvesi lármát,
egy üveg bódulatért, ontani jó bikavért!
Szerelmi bájital
Asszonyi csók melegével igéz a pohárnyi Kadarka,
s nem csak a kis Cupidó bűne, ha mézet adó…
Férfi eréllyel üríts poharat ma a vénuszi hadra:
Vígan elesni, ha jő… győzni az isteni Nő.
Egy bakkhánsnő éneke
Kortyra vitéz, sose fárad a férfi, ha bor tüze munkál
benne a vágy nem enyész el, bírja tusán kelevézzel.
Lüktet ölében a vér – hol a combom a vár – nosza helyt áll.
Győz, de maradjon a titka: viszket utánam a fityma.
Veterán-tánc
Zendül a borra az ének, lengeti pásztorok sípja,
Bódul a fejjel a láb… ezt ne tetézd legalább,
Telve szíved a tűzzel, az izmod, s csontod is bírja,
Ám az az egy oda lett, reccsen a vén izület.
A vén Pán
Csattog a fejsze! Izzad, a ránc leve csordul az arcán;
Várja a bor, s üde Nimfa, de így se pihen el a vén Pán?
Nászra, tusára se gerjed látva az isteni testet?
Néki a punci, a munka szagánál is büdösebb lett?
Talicska-fricska
Jól beszeszelt Jani gazda! Billen alá a talicska,
Tolja az asszonya, így mene Ő haza, várja kalitja!
Már csuda gyászos a képe, víg tora így juta révbe,
Kuncog a sok koma, mint aki még soha nem futa jégre!
Várhat idők unikornisa
Várhat idők unikornisa rám, ma nem érhet el engem.
Ím’ a pohár, ide nézz! Látod e csepp, ez a méz!
Bár tudom én, hogy a mély, ami vár, sose fárad a lesben,
győzöm idővel a lest, ízlik a bor, s nem ereszt.
Présház-tószt
Álljon e présház! Jusson a borra, kenyérre is vendég!
Fűtse a szó heve, míg csak a hegy leve űzi a nyelvét!
Jó Dionüszosz ! Szép az a múlt, amit Ampelosz ébreszt!
Cimbora szólj hát, s adni a korsót körbe ne légy rest!
Kadarka
Dombok ölén kicsi bakhát szopja a keblet,
lágy teje néki a lét, érlel erős venyigét.
Érve a két szeme, úgy megigéz vele a bűnre is rászed,
ajkadon csókja a vér… szűz a Kadar, de ledér.
Chardonnay
Chardonnay illata csókjait hintő esteli fényjel,
összekacsintgat a vággyal, el se pirul, noha megcsal,
íze az ajkadon mámoros delnő lágy, puha kéjjel,
teste a bűne, ha rád vall, Ő vezekel az imáddal.
Cabernet
Kádra felülve sárkalap tiszteli, törkölye szunnyad,
ékköve gránát, ó-bora charme-ját kelleti illat,
fűszere mákony, íze gyümölcsé - asszonyi kétely a szón –
lágy puha ágy a Cabernet, férfira les Sauvignon.
Merlot
Vére arany, neve Merlot, keccsel acélos e pejkó,
ajkon aszalt aromája málna, szeder üde bája,
illata szűz kelevéze, mézajak jár a sebére,
év sora s szépül az asszony, csókban a vágy ne apadjon!
Barrique-keringő
Bíbor a paplan, a párna zsarátnok, az illat a függöny,
tölgy-nyoszolyán a barrique mámora álmodozik.
Grácia Merlot, Nimfa Cabernet díva e flörtön,
Orpheusz vágya a húr, zengeti száz trubadúr.
Kékfrankos
Kéklik a frankos a rőt puha lombok fényszövet ágyán,
hercegi vére rubinsugarán lila árnyak a pillék,
bársonyos illata ármány, nyelven az íze szivárvány,
már ide várnak a pincék, jönni, ha járni se tudnék.
Rozé
Hűs poharában a tünde Rozé puha szárnya a harmat,
Lágy sziromágy-halovány ez a szín, noha tükre a bíbor,
Száll a virágbibe-illat, lengeti égi sugallat,
Íze gyümölcskosarától boldog e dalra a pásztor!
Bikavér
Mentve borát, vele férfi hevét az Olümposzi égből,
tartva Zeusz neje, Héra dühétől, a Földre le itt szállt;
Lösz fala rejti a jó Bikavért ama hitvesi kénytől,
férfi, ha megleli, asszonya lesheti, győz a Szabadság!
Olaszrizling
Hamvas olaszrizling üde mustja az illatok ágya,
sápad utána az ősz, fátyla a lombon időz,
teste simulva az ászok ölén buja társam a vágyra;
Csókra hetéra pohár! Szép dalom érted az ár!
A borok házassága
Drága barátom! Igéd sose zengjen rosszat e nászról!
Borban a férfierély párja a női szeszély,
Frankos a férj, neje Merlot, hitvesi ágyuk a hordó,
titkuk a vágy amivé… válik e drága Cuvée.
Bakkhosz –himnusz
Légy Te Atyánk, hogy a bánat, a bú sose lopja időnket,
légy Te a rétnek a zápor, fűszeres éjnek a mámor,
légy Te a lanthoz a húr, ha eloszlik a dalra leső csend,
bordalok istene Bakkhosz, szállj le közénk, ne unatkozz!
Római Liber
Zengje Libert – ama római Bakkhoszt – pásztora sípja!
Könnyre – ha bánata volt – asszony is áldja a bort
– kéri Libert, vegye rá az urát, hogy a nászt sose unja –
s Ő patikára utalt? Kapsz koma még egy italt!
Szatüroszi Ampelosz-ének
Fényzuhataggal az ég kegye érleli mustra a fürtöd,
porból keltve a lét, nektárt olt venyigéd,
– jó Dionüszosz présleve erjedi borba az üdvöt –
mámort gerjed a Pán, s csörtet a Nimfa után.
Szent Orbán oltára
Álom e bor! Tán őrzi az Orbán. Itt, hol a hegy mély;
Pince-világa a Templom, lösz-kupolája a Szentély.
Áldoz a gazda, víg’ poharazva gyón a kupába,
tiszta a jámbor, amíg eme hegy leve szűzi arája…
Szent Vendel napjára
Kész a szürettel a Vendel, s csend parolázik a Szenttel.
Telve a musttal a kád, illata méh-szerenád,
bíbor az álma, ha libben, törköly alatt leve pittyen,
pezsdül az új szerelem, gyámja a bölcs türelem.
Szent Donátusz nevére
Áldva a hegy, hol a hajdani római légionárus
megkortyintva levét, megtért, s tartva hitét,
szentté lett. Hitet érlel a szőlő – vélte Donátusz –
s balga pogány az, aki… hinne, de nem követi!
Szent Márton napjára
Mondom: a Szent Márton, ki e Pannon-táj ivadéka,
tudta e napra a bor… egy pezsgésre leforr.
Váltva az áldást, konty-rigolyázást büntet a tréfa,
s felkent borral a szám, könnyen győz e csatán!
A borissza fohásza
Kérlek Uram! Nekem add meg a dalhoz, a borhoz a vágyat!
Győzze fohász meg a gazdát; töltsön, amíg poharat lát,
fusson a gond, vele tartson a baj, meneküljön a bánat,
holtomig várhat a vég, jöjjön a mámor elébb.
A szüreti vegyespörkölt
Gazda tüzén – amiként Ura rendeli – készül a pörkölt.
Nem szüret ám igazán, hol az üstben a tyúk vagy a lúd költ!
Marha való oda, emselapocka, a csülke a párja,
paplana hagyma, ha borral a szaftja a paprika ágya.
A kóstolóhoz
Ím a kanál belefújhatsz! Tölts! Ez a párlat a jó snapsz!
Tisztul az út, hol a korty járt, kezdheti nyelved a mustrát.
Kérsz ugye? Szelj a cipóból! Jár a falathoz az óbor.
Vedd el a részed, a tálad, nem viszi senki utánad…!
A vörösboros kakaspörkölt
Érzed? E szaft csupa férfierély, mely igét kap a borral.
Bár a Te háremed egy nő, halk kukorékod esendő,
fűt a parázs, vele hajt a taréj heve, perzsel az óhaj,
bármire csábos e nap, adjon erőt e falat!
Birkapaprikás
Hajdan e jámbor lénye az Úrnak békésen legelészte a tájat.
Róla mesélt a kolomp, súgva idézte a lomb…
Lelke ma illata, paprika-szaftnak a hagyma uszályt ad,
bölcs Ura várja tudom; áldja a béke… borom!
A szilveszteri sültmalachoz
Tűz helye zárja e kis coca boldog gyermeki útját,
sörrel enyészik a zsír, rózsa a bőrön a pír,
csábos az illat, e szűz pirulás zamatot nyer a borral…
Tedd le elém, s ez a tál, mennyei révre talál!
SZEKSZÁRDI KÖSZÖNTŐK
Vesztergombiak dicsérete
Korty, ha dicséri a gazdát, terjed a híre csak add át!
Vesztergombi család, adta e torra borát.
Már „VinAgóra” behódolt, frankhoni ajkon a csók volt,
tiszteld benne ezért, Bordeaux címzetesét!
Vida Péter üdvözlése
Dalnok vagy, hol a Lyra a bor, s levet ihlet a szőlő,
bíboruszályon a szín, gyertyavilág-puha rím,
Bakta ölén fut az ízzel az illat, a mámor igét sző;
Szólj Vida, míg ez a szó, ily’ nemes innivaló!
Dúzsi Tamás poharára
Int a gyümölcs, kecses illat üzen, nyoszolyát vet az Éden.
Tudva mitől aromás, titkot idéz ma Tamás,
Dúzsi-tanyán az a bor, ha kiforr, neki hír, neki érdem;
Hűs poharával a szád, dalra tereljen imát.
Bajnok Sándornak
Sándor e korttyal végez a múlttal… a szélnek ereszti.
Nem üli háttal a mént, arccal a napba teként,
járva csalitba így tud a Nimfa Bajnoka lenni,
dárdavivője jövő, táltosa szárnyas Idő!
Levente Péternek
Otthon e tájék, benne kiváltképp kedves e vendég,
dalnoka vár, fogy az emlék, kelj viadalra Leventénk,
légy, aki győz, ha a Tolvaj Idő szava vív a mesékkel,
szürke Homér’ dala lám kivirul, ha a bajnoka Péter!
Dr. Töttős Gábornak
Gábor! E kertben a múzsák tánca idézi Apollónt!
Itt, hol a szó ligetén Ampelosz járt az imént,
Délosz hajdani sós kavicságya ma telve virággal;
Tölts! Legyen ihlet a bor, s szépszavu ünnep e tor!
A deák és a gazda
Látod e mustra során a dalom utolérte a kortyod,
Tőlem a Múzsa, tőled a Bakkháns lopta a csókot.
Ám ez a penna, mintha apadna… Jó, aki jót ád!
Nálad a tinta – vén csalafinta – zárd le a strófát!
részletek elrejtése
| "Kis Pál István Janus-arcú alkotó. Egyszerre dionüszoszi és apollói. Egyfelől azért, mert ezt a mostani, apollói jellegű első kötetet megelőzte már - nevezzük így - az első előtti kötet, a Mirtuszlevelek Bakkhosz szekszárdi kertjéből, amely tisztán Dionüszosznak, a bornak, a szőlőnek, a tájnak, s mindezzel együtt az alkalmi verselésnek szenteltetett. És most itt van ez a kötet, amely a másik arcát mutatja. Másfelől költészetében a dionüszoszi szenvedély és intuíció éppoly erős - gondoljunk csak a kurrens divatokkal szembehelyezkedő, azokkal dacoló témaválasztásaira - mint az elsajátított formai, mesterségbeli teljesség, az Apolló-sugallta tudatosság. Kettős habitusa is, ezért mondható, szerencsés alkat. A nyüzsgésben - mely életeleme - nyugalmat nyer, a nyugalomban (írói) tevékenységet. Talán akkor képes olvasójának leginkább valódi mélységeket mutatni, együtt élő ellentmondásokat feloldani, mikor önnön két Janus-arcával nem kifelé, hanem önmagába, befelé tekint. Különféle ruhákban, Szent Márton fél köpenyében, rapszódoszként, rongyos prófétaként magát méri meg, s a bizalom, hűség, szeretet fogalmait. Írása szövetén ott vannak a pillanat színei, beleszőtten pedig arany csillámként villan az örök." |
| Csokonai-Illés Sándor |
|
Parafrázis "Elrendeli a csillagok számát, és mindnyájokat nevéről nevezi" (147. Zsoltár) Mérhetetlen végletedben eltévedtem pária lettem arcomon keresem az égi rokonságot minden csillagodban pici testvért látok éjvermedben pillám rebben leslek minden fényjeledben látlak Holdnak Napkorongnak szivárvánnyal körbefontnak kérdve kérdem mondd meg nékem van-e nevem... van-e fényem? Kincseim Tenyerembe simul dobbanása, pihetoll-hullás a szeretet, cinegedalnyi jégcsap-csordulásra felmelegíti a szívemet. Jászol-létnek borjú-didergésben langymeleg alom a bizalom, sóhaj-felhőm, szénazizegésem tejszagot ringat a holnapon. Jeges széllel szállt a kabát, majd rám gombolta sorsnak a hűség, kandallómhoz hitvesi vágy hajt, lesz társam tán, míg az a tűz ég. Szekszárdi harangok ...Lám... azt hittem már végképp árvaságra vagyok, elhagytak az egek, s elhagytak a végső fohásszal hitüket felhőkbe vetélő, feketékbe hulló, fehérlő angyalok... Csorgatták az árnyat sötét szurdokokból felém kapaszkodó álnok polip-rémek, fázó tenyerekbe dermed így a lélek, kékül, ha az ujja jéggyöngyöket morzsol... S míg a decemberi zúzmarás fehérre káprázata múltán ráébredne végre, azt súgja az Álom: Ne kételkedj! Remélj! Jön, a csillagpárát égboltjára hintve, jön, hogy vacogásod dallá melegítse, harangok szavával velem üzen az Éj! ... rám ... rám lelnek, és körbe táncolnak a fények, ingecskékbe bújva dalolnak a hangok, úgy emelik égre zengve a harangot, csillagfény-jászolba dajkálja az ének... Bársony lett a kertek kabátja a dérrel, minden kicsi házon fényével az ablak jégrózsákat árul remélt holnapoknak, tudva, hogy derűje hálakönnyet érlel... Hószín lepedőjét körbe teregetve pihepuhaságot kerenget az este, s miközben integet: Itt vagyok! Itt! Hahó! pillámra leheli csókját a hópehely, szellőhintójáról leszállva társra lel; választottja lettem - ámít a kis csaló... ... már ... minden torony felől égi zsongást hallok, köröttem a zúgás csengve-bongva árad, szólítják a mennyből mind a harsonákat, angyalok szaván a szekszárdi harangok... Felragyogó fények rajongják a várost, dajka lelkű gyámja hermelinpalástja, s míg a lámpák sorát tejút fénye járja, mosolyogva int az Ünnep asztalához... Nem áltatom magam, múlandó e csoda, nem ülhetünk mindig, nem ülhetünk oda... mégis, ha az Álom, néha elcsatangol, csillagporba lépő vándor lesz az égen, olyankor majd mindig hallani remélem, mennyei dalát, ha szekszárdi harang szól! |
| részletek elrejtése |
| "In Baccho et Venere" szól a kötetcím, "Bacchus és Vénusz jegyében" fordíthatjuk, azaz a "Bor és a Szerelem jegyében". A kötet alcíme persze már többet mond, és főként sugall: "Versek a borok szerelméről és a szerelmek boráról". De igazán akkor teljesedik ki a cím teljes körű mögöttese, ha a címként a borkultúra polgárai által használt köszöntést a maga teljességében idézzük: "In Baccho et Venere: honor, amicitia, societas. Azaz: a bor és a szerelem jegyében: tisztesség, barátság, közösség. Valljuk meg, olyan fogalmak ezek, amelyek jól fémjelzik Kis Pál István pályáját, munkásságát, habitusát, s utalnak egyúttal Szekszárdon való befogadására, barátokra, értő közösségre és közönségre való találására." |
| Csokonai-Illés Sándor 2005. június 3. Szekszárd könyvbemutató |
|
A bőség Ha zeng a sípszó, társat lel a kedvem, völgyükkel igézve tárulnak a dombok, lopómmal nektárt úgy kell eregetnem, mintha Danaosznak telnének a hordók. Bogyónként szőlőt lombok alól szedek, fügét kínál kedvem mézes datolyához, s almákért nyúlnak reménnyel a kezek, látva, hogy a bőség örvendezve áldoz! Kezdetben egy volt Kezdetben egy volt kékkel a tenger, s tükröző vizekkel egy volt az ég, egy volt a könny az égi szemekkel, s egy volt az Egy, ki az Egynek elég. Aztán, hogy elvált íze a könnytől, tengervíz a tükrén mélységre lelt, bámulva mennyét már az egekből, Egyként is egy másik Egyre ügyelt! És eljött hozzám, kéknek a kékhez, szemében a könny a tenger, s az ég. Benne, ha tükröt mély ad a mélynek, látja, a Végnek... e kezdet... a vég. Nézd csak, így vagyok árva az Egyre, Egy, ki az Egyhez fordulok egyre... Esti elégia Szép az az est, mely az ég poharába vörösli az óbort, áldoz a fénnyel, amíg mámoros isten a Nap, nyújtva felém a kehelybe idézi a szomjat, az üdvöt, csorran az éj peremén, s halkan a völgyre terül. Édes az est, ha akad, ki a dalt poharamra köszönti, gondolatomra ügyel, s bölcs, aki érti a szót, nem nehezíti magányom vaksi fülemnek a csendet, hol csak az árva tücsök játszik az éjhegedűn. Szép az az est, ha a kedves a lábam elé veti leplét, édes a csók, vele hull harmatos éjbe a menny, fénnyel az arcán hozza szerelmét, s oltja a borba, majd, ha elült az a vágy, hajnala ringat ölén. Szép az az est, mely a dalba idézi a majdani véget, szép az az óra, a perc, vággyal a pillanatért, édes a harc, mit a lét vív, s mécsem a néma sötéttel, benne a dallal a hang, íme a csendemig ér. |
| részletek elrejtése |
| Fülszöveg: |
| A lanovkalétezés cél- és értelemszerűsége maga a drótkötél, a központi vagy egyezményes akarat, az igazodás biztonságával párosuló szabadságtudat. A dodzsemség ehhez képest az adott térben való rendezetlen mozgás, a szabályokra fittyet hányó, mindenki mással szemben "szabadon" érvényesíthető akarat tétnélküli játéka. De mi történik, ha a lanovka megáll, ha ülőkéi cél- és értelemszerűségüket vesztve kerengő dodzsemmé válnak, ha őrült játékuk tétjévé az utolsó kapaszkodót jelentő moralitás válik? Valószínűleg társ nélkül maradsz? mint az ujjad? | Kis Pál István Lanovkadodzsem című kisregénye - tágabb értelemben véve - egzisztencialista mű, hiszen a szövegben létélmények dolgozódnak fel - a szenvedő szerkezet sem véletlen - a távoli s közeli múltból. Életlehetőség és megélhetés, szembesülés és szembesítés önmagunkkal, kényszeres és vággyal teli emlékezés, a megélt és átélt élettények különbségei adják a szövegek erővonalainak két-két pólusát. Így idéződik fel - egy egészen szokványos baleset kerettörténetébe ágyazva - az ötvenes évektől napjainkig mindaz, ami életünket jelentette, jelenti; a lanovka-lét (a két pont közé feszített pálya adta determináció) és a dodzsem-lét (az egy síkban való, rendezetlen mozgású, az ütközéseket elkerülhetetlennek tekintő létértelmezés) tarka emléksorai peregnek filmként előttünk. Mindez akként, hogy a morális cselekvés állandó kételyétől sem szabadulunk, s a félelemtől sem: E világra való vetettségünkben reménytelenül egyedül vagyunk. A kötet epilógus előtti záróképében aztán szürrealista látomásként, irracionális vízióként áll előttünk a lanovkadodzsem: Ahogyan Arany Hídavatása az előző századvég vízióját adta, úgy adja Kis Pál Istváné az ezredvégi haláltánc groteszk látomását, amelyben nem tudni, ki kivel és miért, milyen indulat okán ütközik, s nincs már játékszabály sem, csak el- és visszasodródó arcok, alakok, mind gyorsabb és gyorsabb ritmusban. Feloldás pedig nincs, s a feloldozást is magunknak kell magunknak megadnunk. Ha érdemes... |
| Dr. Csokonai-Illés Sándor irodalomtörténész |
| Lanovkadodzsem (regényrészlet) |
| - Te meg ne hajtsd már annyira azt a kurva hintát! - kiabálok rá Egyikre, aki most épp a Güzüt játssza. - Soha nem fogod már megtanulni, hol a határ? - Ne szarj be! - válaszolja nyögve-nevetve, miközben a félig guggoló helyzetből kirúgva magát, tovább hajtja a hintánkat. - Egy hajóhinta legfeljebb átfordul, nem lehet túlhajtani. Most igazándiból átfordulni sincs kedvem. A holtponton való lebegésből pedig éppenséggel elegem van. Güzü igyekezetét látva a hányinger kerülget. Ötvenegynehány évesen, vasalt, hajtókás, sötétkék rövidnadrágjában, fehér úttörőingében, piros nyakkendővel a nyakában már több mint röhejes, tragikomikus jelenség. És elszántan, teljes testével nekifeszülve hajtja ezt a francos hajóhintát, mintha ebben a világban ez lenne a legfontosabb dolog. Tudja, hiszen látja, hogy szarul vagyok, de mintha ez a gyomromba görcsösödő émelygés lenne a valódi célja. Gusztustalanul visszeres lábait megfeszítve, idétlen pókhasát előretolva, újra és újra nekilendül. Ha el merném engedni a kezemben szorongatott tartócsövet, valószínűleg gyomorszájon vágnám, hadd kóstoljon bele ebbe az érzésbe. - Ha mindenáron azt akarod, hogy lehányjalak, csak csináld! - törődök bele a sorsomba. - Az alattunk lévő világ is megérdemli már, hogy végre valaki beterítse. - Akkor legalább végre valakinek érezhetnéd magad - élcelődik a tőle megszokottan gyermeteg feleseléssel. - Ennél nagyobb ívű távlat amúgy sem állt még előtted - folytatja, nagyokat fujtatva minden újabb nekirugaszkodásnál. - Ezek szerint eltökélted, hogy átlendíted a hintát? - El! De előbb újra és újra el akarlak juttatni benneteket a csúcsra. Ti csak üljetek ott a Másik oldalán Tomorival. Semmi dolgotok, csak élvezzétek. - És meddig akarod ezt csinálni? - Kifulladásig . - Hülye! - Mi van? Leszoktál a bolsizásról? - Jól van, ha ezt akarod! - ordítom felé magamból kikelve. - Te hülye bolsi! Ülj át egy másik kurva hintába és hajtsd azt, ahogy tetszik, csak a mi hintánkból szállj ki! Érted? Szállj ki! - Vedd már észre, hogy itt nincs másik hinta. Itt csak egy hinta van. Aki hintázni akar, annak ebbe kell beszállnia, és el kell fogadnia, hogy egyszerre csak egy vezénylővel, és csak egy irányba megy. Vagy előre, vagy hátra, de a végső cél, hogy körbe-körbe. A hangja már úgy zeng és visszhangzik, mintha a Hősök terén egy mikrofonba szónokolna. Az öltönye is úriszabós lett, a zakó hanyag eleganciával a vállára vetve, egyik keze a nadrágzsebben, a másikkal meg - úttörősíppal az ujjai között - szélesen gesztikulál. A hintát már a másfél mázsás testőr hajtja, ő pedig megcsúfolva a fizika törvényeit, mint a cövek, úgy áll a hajóhinta farácsos padlatán, és már nem hozzám beszél, hanem az alattunk zsibongó tömeghez. - Hogy gyorsabban haladjon a hajónk, neked is hajtanod kellene! - fordul újra felém szigorú tekintettel. - De maradhatsz utas, illetve útitárs is, csak akkor ne pofázz. Ki is szállhatsz, ha akarsz, ám ahhoz kérj magadnak a jó öreg Tomori arkangyaltól szárnyakat, mint azok az Olajosfélék, mert én bizony a kedvedért le nem állíttatom a hintát. Márpedig a repüléshez ugyebár a kalandvágy kevés! Megszólal a zsebemben a mobiltelefon. Belehallgatok. Tomori elvtársat keresik. Szó nélkül átadom a mellettem feszengő professzornak. - Igen, Uram! - mondja ültében is kicsit kihúzva magát. - Igen, persze vigyázok rá. Szárnyak momentán nincsenek nálam, de szereztem neki egy hajóhintát meg egy segítőt. Ha sikerül legalább egyszer átlendülve repülnie egy kört, átengedem. A többiek? Ja, igen, a többiek egy hajóban utaznak vele... Nem... nem, ők már tudnának szárnyak nélkül is repülni, ha lenne hozzá bátorságuk. - Professzor úr! - fordulok a maga elé motyogó Tomorihoz. - Ha netán a Jóisten van a vonalban, szóljon neki, hogy kellene egy másik hajóhinta! Ki akarok ebből szállni! Érti? Ki akarok szállni! - Hogyhogy ki akar szállni? - fordul felém, befogva a mobil mikrofonját - Magának nem új hintára, hanem új kezekre lenne szüksége, meg bátorságra, hogy elengedje végre azokat a rohadt csöveket. Akkor talán én is kiszállhatnék végre. Különben meg csak a Kálvária Párt központi irodájával, illetve annak sajtóreferensével beszélek. Azt hiszi persze, hogy Ő a megváltó, de szerintem ő csak a kereszt... Güzü mindebből semmit nem érzékel, hiszen már a világegyetemről szónokol. És elkezdenek nőni a szárnyai. És nőnek, egyre csak nőnek. Óriásivá lett denevércsontjain berreg a bőr, mint a vitorlavászon a viharban. Összecsukott szárnyakkal és karba tett kézzel lóg a hintát tartó szerkezeten és szónokol. Aztán hirtelen kiterjeszti irdatlan szárnyait, gondosan leakasztja a hajóhintát a tartóvasról, majd karmai közé kapva azt, elkezd repülni velünk a tejfehér eget bugyborogtató, és ezüstfóliába csomagolt Nap felé. - Na végre megvan a kettes! - sóhajtja Tomori. - Jöjjön, menjünk innen! - mondja, aztán kilépve a hintából elkezd sétálni a semmiben. Elhűlve nézem, aztán látva, hogy távolodik, gyorsan utána eredek. Csak azon csodálkozom egy kicsit, hogy nem kopognak a lépteink. Tomori átvet egy kis hátizsákot a vállán, lépteit menetelésbe rendezi és rázendít: Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám, ajkáról ki se fogy a nóta. Már meg se lep, hogy a folytatást az én hangomon fújja: Ha tábort üt valahol, sok kis pajtás így dalol, fújja estig kora reggel óta... Tomori és a hangom egyre távolodik. Én megállok. Elgondolkodva nézegetem, hogy a hinta tartócsövei a kezemben maradtak! Mögöttem a Másik persze rókázik, érzem a hányás, a rongyokba ivódott verejték, a félelem szagát... egyszóval azt a mindent átlényegítő emberszagot... |
| részletek elrejtése |
| A misztériumtól a színházig (részlet a bevezetőből) | "Három különböző témájú, de a szerzőre nagyon is jellemző vezérfonalú verseskötetének (Mirtuszlevelek Bakkhosz szekszárdi kertjéből, Négyszemközt az Úrral, In Baccho et Venere) és a Lanovkadodzsem című regényének írása idején költi azokat az an-tikizálással és anakreóni alakulásokkal parallel drámákat, ame-lyeket ebben a kötetében gyűjtött össze. Az író alkotói módszerét figyelve láthatóvá válik, hogy az ihlető, választott téma vagy témakör egyszerre, egy időben több műnemben is alkotásra készteti. Szisztematikusan tanulmányozza a megformálandó alakokat és mozzanatokat, átgondolja a kompozíciót, és igyekszik belehelyezkedni a választott korba. Drámáit minden esetben a lírai műfajok szabályait követve formázza. Még a napjaikban játszódó prózai egyfelvonásosának (Ezer az egyhez) nyelvi világát is az érzelem hanghordozása hatja át. |
 A csodadiákokkal a Budai Várban | A kötet első három darabja felfogható egy religiózus trilógiának. Kis Pál István első drámája annak a Szent Mártonnak sorsfordu-lásáról szól, aki a római időkben, talán Kr. u. 316-ban született Pannonia területén, Savariában - nekünk, magyaroknak ezért külön is érdekes -, és aki tours-i püspök lett. A tehetős család katona fia jutott el a keresztség felvételén át addig a szent életig, amely rá volt szabva, amely elől ki nem térhetett, s amely tettei-ből méltán növesztett legendát. A Szent életének példázatát két, evangéliumi témájú misztérium követi. Ez a középkori műfaj persze áttételekkel jelenik meg Kis Pál Istvánnál, de a lényeg itt is szent titkok fejtegetése, látogatás az Örömhír mélyeibe. Mert hiszen a misterium vagy müsztérion azt jelenti, hogy titok. |
 Ezer az egyhez előadás a Német Szinházban | János evangélista jegyezte föl a kánai menyegző történetét, amelyben rejtélyes tettet hajtva végre fölmutatja Jézus a maga Isten voltát. Akaratából a víz borrá válik. Maga az esemény mi-kéntje titok marad, hiszen ez a lényege, ám az emberek lelkének megvidámítása - ha más módon is - áttételezhető cselekedet. Ez szűrődik át azon a szövegen, amelyet a római veteránok borvi-dékén, Szekszárdon mutattak be először. A következő misztérium a másik Jánosnak, a keresztelő Szent-nek, ennek az isteni látással megáldott, hihetetlen erkölcsi ma-gasságokban létező embernek, Krisztus rokonának a vértanúsá-gát idézi föl. A rab és az árnyék, tanító, tanítvány, a bizonyosság és a kétely dialógusa vagy inkább szerzői monológja hallatszik a dráma homálya borult színpadán. Heródes rabja megszenvedi fenséges küldetését, és kegyetlen sorsa előkészíti Isten fiának a szenvedéshez vezető útját. |
 Felnőtt csoda a Nemzeti Borozó udvarán | Ahogy az athéni színpad rendje követelte, úgy szerkesztette Kis Pál István is a maga könyvének első részét, hiszen attikában is egy feloldó pásztorjáték követte a megtisztító tragédiákat. A Sző-lőhegyi szatírikon is ezt a lezáró célt szolgálná a maga vidám, bő humorú, présházkörnyéki történetével. Ám ez a darab csupán a trilógia végére tesz pontot, mert a klasszikus szerkezetű előz-ményt egy ifjaknak szóló, ízig-vérig mai egyfelvonásos követi, amelynek etikai-didaktikai problémafelvetése közel hozza az olvasóhoz mindazt, ami a mindennapok hírértéke mélyén rejlik. Rájöhetünk, hogy bármi történjen, az következmény, ami felelős-séget követel. S a záró darab egy köztes európai előzményeink-ből szőtt társadalmi dráma, amelynek nemzetiségi tájon született gondjaival ma is küzdünk, sajnos - megértés híján - kevés siker-rel. Ám tudjuk, az itt keletkező konfliktusokat az életben mara-dásunkért kötelességünk feloldani. |
 Szőlőhegyi szatírikon a Merlyn Szinházban | Kis Pál István ezekkel a drámai költeményekkel lép fel az iroda-lom színpadára, vállalva a maga lírai énekes voltát. Ethoszi pan-nókon mutat be olyan történeteket, amelyek kultúránk alapréte-geiben vannak jelen. Ez a kötet nem mindennapi humánumot hordoz, és ez mai világunkban nem kevés." |
| Gacsályi József |
| részletek elrejtése |
| Levélrészlet |
| Kedves Kollégám! Sokféle kötelezettségem miatt némi késéssel vettem kézbe a Pofonok és pofonok című kisregényed kéziratát, de aztán annál nagyobb élvezettel olvastam. Gratulálok! Kitűnő ötlet a szerkezete. Jól átgondoltad a felépítést: a fiatal fiú és az öreg szaki, a nagypapává váló beszélgetőtárs váltogató szereplését. Valóban egy lassan eltűnő világ elevenedik meg "az öreg" történeteiben. Hitelesek a szereplők (oktatók, szakoktatók, tanulók), hitelesek a történetek, gazdag a nyelv, melyen mindezek megszólalnak… … … Az öreg szakit, a nagypapát szívembe zártam. Az ő alakjának megformálásában is sikerült elkerülnöd a romantikát, az érzelgősséget, jól megoldottad a befejezést. Jó munkát kívánok! Gondolom, a kisregény megjelentetése ott forog az agyadban. Tudnám ajánlani; oda tehető lenne Sarkadi Imre, Sántha Ferenc, Fejes Endre és mások kisregényei mellé. Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánva, baráti üdvözlettel: Budapest, 2009. december 18. |
| Benczédy József |
| Kacsák a tóparton (részlet) |
| Hogy honnan, honnan nem, vadkacsák kerültek a kis tóba. Most itt úszkálnak, tétován ide-oda nézelődve, minden kis öblöt körbejárva, mintha a fészekrakáshoz keresnének alkalmas helyet. Lám, még a partra is kijönnek. Olyan helyről jöhettek, ahol az emberek nem bántották, sőt etették őket. Kár, hogy nincs itt a fiú - gondolja -, ilyet még biztos nem látott. Úgy totyog itt ez a két lepcsecsőrös, mintha világ életében itt lakott volna. Ezek aztán tudnak hazát szerezni. Ni, az egyik, megtalálta az elemózsiás szatyrot. Szól a másiknak, mintha hívná. Most már együtt dugják a fejüket a szatyorba. Megtalálták a legfelső szendvicset. Nézze már meg az ember, milyen könnyen kihalászták? Na, most mi van barátocskáim, hiába csipkeditek? Az a fránya uzsonnás nylon. Mi? Hallom, jön a fiú! El fogja riasztani őket… Na, tessék! - Mivel fogta ezt a két vadkacsát - kérdezi az érkező -, szendviccsel? - Látod! Nem? - fordul újra a víz felé. - Az egyiket már pedzették, de elriasztottad őket. - Aztán mit főzött volna belőlük? - Kacsászlét! A fiú felnevet. Tényleg nagy lókötő az öreg, minden szavában ott az irónia. Olyan az agya, mintha a gondolatai egykerekű biciklin járnának. Képes a legváratlanabb irányváltásokra, a végső célt, az egyensúly megtartását viszont, soha nem téveszti szem elől. - Ha egy krokodil jönne ki a vízből, tán még azzal is eljátszana. - Nem játszottam én ezekkel sem - mordul fel kicsit méltatlankodva -, nézd meg, még most is itt haszontalankodnak előttünk, pedig a hangoskodásoddal meg a hirtelen mozdulataiddal igencsak zavarhatod őket. - Úgy gondolja, hogy a kedvükbe kellene inkább járnom? - Nem, csak tudomásul kellene venned őket. - Jó, tudomásul vettem őket. Itt van két vadkacsa. OK! - Egy fenét vetted őket tudomásul! - mondja kicsit visszafogott halk hangon. - Pont úgy hangoskodsz és ugrálsz, mintha itt se lennének. Ülj le, maradj csöndben és figyeld őket! - A horgot meg hogyan dobjam be, merthogy pecázni jöttem!?! - Menj át a szomszéd beszögeléshez, most nincs ott senki, dobd be onnan, aztán a zsineget átemelve a nádcsomón ülj ide vissza! A fiú láthatóan bosszús, de megteszi. Egy darabig figyeli a kacsákat, akik csak nem közelednek. Ott köröznek az öböl előtt, mintha őrködnének. - Na, mi van? Most mért nem jönnek? - Túl közel van hozzád a kaja. Lassan óvatosan csúsztasd ki a nylonból, és told előre, egészen a víz széléig. Úgy, ni. Néhány perc feszült várakozás. A fiú már épp kezdené újra elveszíteni a türelmét, amikor a tétován kőröző kacsák újra nekibátorodnak. Az egyik kitotyog a vízből, megrázza magát. A szellő megmozdítja a szendvicsen a szalvéta sarkát. Kicsit hátrarebben, aztán megnyugszik, és újra közelít. Csőrével megfogja a szalvéta sarkát, megpróbálja húzni. Nem megy, leszakad. Közben a másik is kitotyog. Ő is megpróbálja. Neki se megy. A fiú azon gondolkodik, hogyan segíthetne nekik? Az öreg inkább csak mulat rajtuk. Egy darabig tityegnek-totyognak, aztán megfogják a szalvétát, és együtt próbálják a víz felé húzni. Megint leszakad. Erre az első türelmét veszti. Erőteljesen megragadja a szalvétát, elkezdi a szárnyát is meglebegtetve felemelni. És emeli, emeli egyre feljebb, míg végül a szendvics kifordul a szalvétából. Innen már könnyű dolguk van. Rutin mozdulatokkal lökdösik le a felső kenyérszeletet az alsóról és eresztik vízre. Hagyják ázni. Addig a másikat is belökdösik a vízbe. A lassan átázó kenyereket maguk előtt lökdösve, sietve távoznak, majd eltűnnek a nádasban. A fiú szeme vidámsággal telik meg. - Mintha elfelejtették volna megköszönni a szendvicsét… - Megdolgoztak érte, elszórakoztattak bennünket, ez nem elég? A fiú hosszasan elgondolkodik a történteken. Egy dolog furdalja az oldalát. Nem állja meg kérdés nélkül. - Maga már be volt dobva, amikor érkeztek? - Be. - Én hogy dobtam volna be a készséget, ha kint lett volna a szomszéd horgász? - Ahogy innen szoktad, rendesen… - De akkor elmenekültek volna a kacsák. - El. Megint hosszú, elgondolkodtató csend. Alkalom, hogy észrevegye a szitakötőt, a nád tövén pislogó békát, a vízben kanyarogva úszó siklót… - Miska papa! Ebben most van valami mélyreható tanulság? - Mindenben van. - Ebben mi? - Ha megengedheted magadnak azt a luxust, hogy a természet aprónépéhez igazodj, tedd meg! Ők se hálásabbak, mint az emberek, de legalább aranyosak… |
| részletek elrejtése |
| FÉNY-KÉP ÉS TÉNY-KÉP (kiemelés) Kis Pál István és Tamási Gábor Csepel-rekviemje | "A gyárváros, melynek közútjai összességükben fölülmúlták Győrét - talán csak az Isten irgalma hosszabb náluk - magába roskadt. Pontosabban: darabokra hullott. A Weiss Manfrédról és később Rákosi Mátyásról elnevezett üzemóriás "pálmái" még nyújthattak enyhet (biztos megélhetést, családi közösséget) a bol-dog békeidőben és a békeharc sanyarúságai között is otthonukat, kenyerüket itt lelő tízezreknek, de a huszadik század utolsó és a rákövetkező század első évtizede a gondatlanság, a nemtörődöm-ség és privatizáció baltájával (amelynek a pokol üllőjén kovácsol-ták, majd közgazdasági furfanggal finomították az élét) széthasí-totta a valamikori egészet. Ám a rejtélyes, csak egy-egy részletükben megnevezhető darabok - az összetartó törvény megszűnt - ónálló útra kénysze-rültek. A szabadság ifjú szellője elég volt a kis társaságok (Bt-k, Kft-k) alakításához, amelyet az elszaporodó vállalkozások (mo-dern "manufaktúrák"?) megannyi cégtáblája jelez, de a hajdani élet- és munka-egész érrendszere már a múlté. Feledni vagy siratni való ez a múlt? Ha léggömb-könnyűvé tesszük, gondolja némely okos, ta-lán elszáll. A kiszáradásra ítélt, töredezett olajos padló, a levegőt (benzint, áramot) nem kapó, megbicsaklott munkagép, a sorskép-letek boldog és némelykor iszonytató kalligráfiáit mindmáig őrző fal és az izzást már feledő olvasztókemence azonban nehéz teher. Avval még inkább nehezebb, hogy regél. Könyörtelenül. Mert ezt a mesét nem Andersen, és nem is Benedek Elek írja, hanem az a minden nap drámai arcát mutató sors, aminek tokmányába az igazi munkadarab van befogva: küzdelmes létünk. S az esztergapad ezt forgatja már-már kozmikus pörgéssel, hogy - ha akarjuk, ha nem - érezzük: embervoltunk az Istentől és a Mun-kától való. Így a gyár, bocsánat a profán azonosításért, templom. Ami benne zajlik, annak ugyancsak megvan a rituáléja. A valódi mun-kás számára, akinek a tevékenysége nem csupán a pénzkeresetet célozza, a munka önmegvalósítás, önkiteljesítés. Ez a "bódult" állapot képes a fizikai fáradságot-szenvedést is maga alá gyűrni. Mert végső soron teremtés, és a teremtés egyfajta szabadság-forma. Amikor az író Kis Pál István és a fotóművész Tamási Gábor - a minden ízében Csepelhez kötődő két alkotó - végigjárta az alkony és a "majdnem elmúlás" stációit, ezt a látszólag visszahozhatatlan szabadság-formát akarta élővé tenni. Méghozzá úgy, hogy a halálban és a gyászban is megmutatható legyen a valahai élet. A soha el nem múló, mert az írásos és képi emlékezet által mindig elevennek látszó. Az örök. A fotóalbum képvilága - mert az optikával meghosszabbí-tott szem a látottakban gyönyörködve is lázít - éppúgy poétikus színeivel ragad meg bennünket, mint az író vers és próza kombi-nációja, a Rekviem. Tehát a fényképsorozat - föltehetően, mert az alapján készült az önéletrajzi fogantatású, ám munkássorsokra is kitekintő lírai-prózai emlékezés - nem illusztráció, hanem önma-gában is megálló alkotás. Kis Pál István ehhez igazodva készítette filozofikus beütésű, lírai prózával kiegészített poémáját. A gyár sorsában is a lét - nemlét föloldhatatlan, épp ezért megrendítő kontrasztját láttatva. Egyszerűnek tetsző, ám gondolatilag végtelenül gazdag kompozíciójában egyrészt a mise rendjét követi (vers), másrészt a prózai történetek (intermezzók) valóságanyagát a "búcsúszimfó-nia" rendjéhez-hangulatához szabva úgy lép ki a szakrális körből, hogy nincs az az eltávolodás, amely révén - paradox - ne lehetne észlelhető az ég és a föld összetartozása. Hogy poémájának alcím-ében (Szembesítő emlékképzetek a hajdani Csepel Vas- és Fémművekről) nem emlékképekről, hanem emlékképzetekről ír, a valóságon túli emelkedettségre utal." |
| Szakolczay Lajos József Attila-díjas művészetkritikus bevezető tanulmányából |
 |
|
REKVIEM (részlet) Graduale - Az angyalokról Angyalaid, nézd, a traverzeken lógnak, visítva verdeső riadt denevérek. Lám, akik egykor hírnökeid voltak, lehetsz fény vagy árnyék, tetőled is félnek. A szélsőt, azt már láttam, sárgödör a szeme, kohászmaszkot viselt, s csak a tűz volt vele… A másik, az a mokány, szárnya üszök s korom, úgy játszott a kovácsüllőn, mint egy… xilofonon… Ott van a darus lány (hogy lógnak szárnyai?) a morcos hegesztő… a csillagokkal játszó.!. a drehás, a marós, ki úgy tudta mondani Villont, hogy fellobbant dühétől a zászló… Angyalaid, Uram, e vasmennybolton lógnak, rettegést ürítve üdvözülni készek, a rothadó múltban csak vesztesek voltak, vesztesek, kit hülyítettek tolvaj széptevések… Ha elsüllyed e világ, mint Atlantisz egykoron, vagy lebomlik mindez, s humuszt lel a harmat, adj nekik uram, a riadt angyaloknak, egy másik mennyországot, s benne nyugodalmat. |
| részletek elrejtése |
 Ősbemutató a Szekszárdi Szüreti Napokon |
| Vidám borisszák a művészet templomában A borvirág kantáta itthon, azaz Szekszárdon sikert aratott | Az idei Szüreti Napok egyik legsikeresebb rendezvényének kétségtelenül A vidám borisszák című borvirág kantáta ősbemutatója bizonyult. Már az ötlet, a szerzők és közreműködők névsora elég volt, hogy két előadásra is megteljen a Művészetek Háza. |
A Mikó István - Kis Pál István szerzőpárosból, a szekszárdi szépírót kérdezem a mű megszületésének körülményeiről. |
Tavaly decemberben a Mikó Pista vezette társulat meghívott Budapestre a Szerb Színházba, ahol a közönség Dúzsi Tamás borait kóstolgatva élvezhette a színészek zenés irodalmi műsorát. Elmentem, mert tudtam, hogy ott Tamás - a borismertetők közben - el fogja mondani a Jónás könyvét. Az már meglepetés volt, hogy a Mikó Pista ez alkalomra elővette egy régi szerzeményét, a még Kalákásként Robert Burns kantátájára írott Vidám koldusokat. Akkoriban már jó ideje törtem a fejemet, melyik irodalmi forma lenne alkalmas a boros mulatságok hangulatának felmutatására. No, ekkor a formát megleltem. Neki is álltam. Nekem egy-két hét kellett a szöveg megírására, egy másik bő hét a Mikó Pistának a megzenésítésre. A Lányi Péter vezette Muslinca Férfikarnak elég volt néhány szenvedélyes munkával telő hét, és íme, az eredmény. |
A szenvedélyes jelzőt használtad a munka kapcsán és nem a sokat vagy a nehezet... |
Ha a szenvedély fűt, szívesen dolgozol, akár többet is, mint máskor. Óriási élmény volt látni, hogy a sokat próbált színészek, kimerítő próbák után érkezve Pestről, mennyire élvezték a szekszárdi műkedvelők csapatával való együttmunkálkodást. Egymásból töltekeztek, és Lányi Péter kiváló szakmai munkája nyomán, mint a jól megformált fogaskerekek, úgy illeszkedtek egymáshoz, egymásba. |
Mikó István, a Jászai Mari-díjas színművész, igazi sztár, könnyű vagy nehéz vele a munka? Egyáltalán, honnan az ismeretség? |
Az én nemzedékem a Sebőéken, a Kalákán meg a Sándor Gyurin nevelkedett. Bár a Pistát nem ismertem személyesen, mindig a kedvencem, sőt, amikor épp a pódium felé kacsingattam, egy kicsit példaképem volt. Aztán Dúzsi Tamás, a közös barát életünk hátra lévő részére összekapcsolt minket. Ő még az a fajta sztár - ha már így nevezted -, aki valóban kivételes tehetség, tudatos - nem sodródik, járja a maga útját - ideális munka és alkotótárs, nagy élvezettel és sokat lehet tanulni tőle. |
Gondoltad, hogy ekkora sikere lesz a kantátátoknak, hogy ilyen szépet nyílik a borvirág? |
Mint általában a mértékkel ivók, borban még nem csalatkoztam... Ahogy a fegyelmezetten, műves igényességgel végzett munkában sem. Amikor a színpadon megszólalók önmagukat, abból is a legjavát adják, a nézőtéren meg azok ülnek, akikről a mű - nem mellékesen - a szeretet hangján szól, ott a siker bizony nem ritka vendég. |
Mit gondolsz a művetek jövőjéről? |
Megszületett, felcseperedett, az ősbemutatóval megkezdte önálló életét. Jól sikerült stramm gyerek, szerintem meg fogja állni a helyét! |
Szekszárdi Vasárnap 2013. szeptember 29. |
 |
|
A VIDÁM BORISSZÁK Borvirág kantáta (részlet) MESÉLŐ: És ahogy elvonul nyáridőn a zápor, nyomában a világ, igen elcsendesül, erre jön a hangos vendégseregtábor, sürgölődik egyet, s helyét lelve leül. Egyik asztal félre ülnek a borisszák, másikára meg a szoknyahordó népek, ott, ahol a nyelvet köszörülni tudják, az ördög dolgán is eltereferélnek… BORISSZÁK: Asszonyostól jöttünk, gazda, szökőév van éppen, ők ülnek majd fel a bakra, hazavinni szépen. De csak móddal nekik a bort, igaz, nincsen ára, nehogy aztán asszonyostól, boruljunk a sárba… HAJÁNÉ JULCSA: Leülnék én mellé, uram kezét fogni, de akkor a szám is be kellene fogni… BORISSZÁK: Üres pohár, száraz donga, hol a borod gazda? Tán a finánc lefoglalta, s nem jut a garatra? Add elő, mit az ég adott, hadd áldjuk a Vincét, ha nincs borod, minek az ott, betömjük a pincéd… HEJÉNÉ ESZTER: Ha a kezét fognám, azt hinné a lelkem, megjuhosodtam tán, s kezes bárány lettem! BORISSZÁK: Azért lettünk jó borisszák, vedd eszedbe, gazda, nevünket a borral írják a lopótök nyakra… Most leülünk ide szépen, tölts poharat, tálat, neved napja ünnepében ne nyeljünk csak nyálat... HUJÁNÉ BORI: Amikor a szemem uram felett strázsál, nem iszik a szegény többet egy pohárnál! BORISSZÁK: Igaz is, ma László nap van, ünnepelni jöttünk, ha a lopó nincs a likban, a Nap sincs felettünk. Hogy ne kopjon el a lopód, hoztunk neked újat, csókold felül, s benne a jót, alul fogja ujjad! |
| részletek elrejtése |
|
BEVEZETŐ Kis Pál István negyedik verseskötete a kor lenyomata, a posztmodern koré. Korábbi munkáiban is a metanarratívák végső ellehetetlenülését állította elénk, ám kötetenként szűkebb tematikában, a költészet mitológiai mélyrétegeihez visszanyúlva, a teljes költői eszköztár birtokbavételére törekedve, szinte valamennyi regiszter kipróbálásával. Első kötete az alkalmi verselő szerepkörét, vagyis a legősibb költői megnyilvánulást elevenítette fel a szőlő, bor és táj témakörben, ironikus és szatirikus felhangokkal, a fegyelmezett, klasszikus sorok közül kikacsintva az olvasóra. Mindezt úgy, hogy a couleur locale, a helyi színezet fontossága érzékletes, bár hol színére, hol visszájára fordul, a tradíció pedig hol elevennek, hol művinek tűnik. Verseinek második kötete – sokszínűsége és gazdagsága miatt – a költészet formai birtokbavételének is minősíthető, ám a benne található szerepversek a mindent ismét magába ölelő autonómitást, a személyiség személyességének átélését, s mindezzel együtt az önmegismerés lehetetlenségét mutatták. Harmadik kötete – Bacchus és Vénusz jegyében – új tematikát hozott, s magát a társban, a helyi közösségben és közönségben, a vonzások és taszítások erőterében mégiscsak otthonra talált szubjektumban határozta meg, esetenként iróniába, máskor szkepszisbe hajló módon. Verseinek legújabb, negyedik kötete immáron kiteljesedve, minden korábbi tematikát egybeterel, felmutat minden korábbi nóvumot, s újabbakat hoz. Megőrzi a regionális, lokális színeket, s – a költői én identitáskereső eszközeként – a kultúrtörténeti toposzok, motívumok, idézetek, utalások gazdag rendszerét. Minden szövege más szövegek gazdag erőterében jön létre, minden eddigi személyesben keresi és találja meg saját személyességét. Akár hihetnék is az abszolút érvényűben, sugallja, de bizonytalan (s főként) bizalmatlan vagyok! Ez a bizalmatlanság aztán földre rántott pátoszban, a magas kultúra és a szubkultúra elemeinek keverésében, öniróniában és szkepszisben, stíluseklektikában ölt testet. Az újraélesztett formák a kultúra kontinuitását sugallják, az utalásokban, a dallam-menetek döccentésében, az átiratokban és parafrázisokban felbukkanó irónia, a szatirikus felhang pedig a kontinuitást megkérdőjelező heterogenitást és ellentmondásosságot. Nem a klasszikus műveltségelemek kultikus felmutatásáról van itt szó, hanem a kötöttségek keretében szabadon gondolkodó és asszociáló olvasó alkotó olvasatának igényléséről. A „Ki vagyok én?” alapkérdése, amely ott feszült a korábbi kötetek egy-egy versében, most először teljes ciklussá szerveződött. Az életkor hozta, s nyilván megosztott és meghasonlott társadalmi létünk is, hogy az emlékezés mélyrétegeiből egy elátkozott generáció korábban feledni szándékozott, ezért feldolgozatlan életélményei felszínre törnek, kibeszélést követelnek. Az alanyiság itt a legerősebb, ugyanígy a tónusok is, s a hang a legkomorabb. A kötet keretét az indító- és záró-verssel, s közben egy teljes ciklussal egy toposszá váló Mészöly szöveg, s képi megfelelője – szögek a diófában – adja. Jelet adni, jelet, sőt rejtjelet hagyni – mint a vándorló céhlegények –, azaz hagyni, hogy a jel beszélje el magát az embert, diófává válni, őrizni a keresztutat, vasszegekkel verve lenni, ez mind, mind a tradíciót és örökséget, szekszárdivá válást vállaló költőnk, aki itt van már otthon. Csokonai-Illés Sándor A kötet pdf formátumban letölthető, ide kattintva! |
| részletek elrejtése |
|
| részletek elrejtése |
|
Dúzsi Tamás ajánlása A keleti szőlőfajták jegyeit mutató kadarka valószínűleg Kis-Ázsiából származik. A Kárpát-medencébe jelen is-mereteink szerint szerb közvetítéssel érkezett. Erre utal a neve is, mely az albán-montenegrói határon található Szkotari - szerbül Skadar - tó nevéből magyarosodott. Színanyagát a szőlőszemek héjában hordozza, így a kö-zépkori magyarok körében még elterjedtebb fehérboros eljárásokkal szűrve, érlelve is jó bort adott. Ám a török elől menekülő szerb telepesek a szőlővel együtt, hozták a nagyméretű, felfelé szűkülő kádat, és vele a vörösbo-ros technológiát is. A borvidékünkön hagyományként követett vörösbor érlelési, kezelési és tárolási eljárás az évszázadok óta együtt élő magyar, szerb és sváb boros gazdák bölcsességét örökíti. De ez már egy másik törté-net. Ahogy az Amerikából származó pirospaprika nélkü-lözhetetlen fűszere lett az ősi eredetű magyar főtt és párolt húsételeknek, úgy lett a kadarka jellegzetesen fűszeres ízével szervesen kapcsolódó kísérőbora a pap-rikás ételeknek. Munkaigényes, érzékeny fajta, a szocia-lista nagyüzemi termelés szinte teljesen kiszorította. Borvidékünkön manapság sokan és sokat tesznek azért, hogy ez az igazi hungaricummá vált borfajta visszanyer-je méltó helyét a magyar gasztronómiában és a borkíná-lati palettán. Történetének ilyetén mélységeit, még soha, senki nem gondolta végig. Ehhez költő kellett. Miszti-kus keretét e játéknak az alkotó ihlete adta, példázatér-tékét viszont nem más, mint közös múltunk, a történe-lem. Jó szívvel ajánlom hát e művet megtisztelő figyel-mükbe. |
| Dúzsi Tamás
|
| PETÁR SKADAR - KADAR PÉTER LEGENDÁJÁT, ÉS A KADARKA SZŐLŐ MAGYARORSZÁGRA KERÜLÉSÉNEK TÖRTÉNETÉT FELIDÉZŐ MISZTIKUS JÁTÉK SZEREPLŐI: PETÁR Skadar - Kadar Péter VELIBOR - ortodox szerzetes VADONY - besenyő-magyar halász-vadász JONKA - Vadony lánya, Petár felesége NÁUCSNIK - Petár fia és bátyjának lelke RADNIK - Petár fia és öccsének lelke RATNIK - Petár fia és öccsének lelke VERA - Petár lánya és nővérének lelke NADA - Petár lánya és húgának lelke LJUBAV - Petár lánya és húgának lelke BÓDOG a fogadós - Petár magyar barátja GERGŐ - Bódog fia ERZSÉBET - Radnik felesége ORTODOX SZERZETES I. ORTODOX SZERZETES II. BENCÉS SZERZETES MAGYAR GAZDA I. MAGYAR GAZDA II, Csak szellemként megjelenő szereplők: DRAGOMÍR - szerb pap lelke DUSAN - Petár apjának lelke RADA - Petár anyjának lelke A FA - Gabriel arkangyal jelenése |
|
Részlet a Bíborkóló című misztikus játékból PETÁR Itt már a szellő is csak jajong? Megnyugszik majd, ha betelt a bosszú! (Az eddig mozdulatlan Velibor közelebb lép, kezébe veszi, majd látható indulattal a földbe döfi Petár dárdáját) VELIBOR (a dárdának beszélve) A te dolgod se több, csak a bosszú, a hős apáért, a regeajkú szép anyáért, a faluért, Zetáért, a felégett hazáért, s ha minden küzdelem hiába, legalább jel légy a legyőzött harcos csontjain megállva! PETÁR (indulatosan) Ha az lesz, hát legyen az.!. Hol a bosszú szent, s a célja is nemes, hát érte élni-halni ne volna érdemes? VELIBOR Egyetlen dolgod a bosszú? Vérért áldozni újra vért? PETÁR Mi hát, ha odalett mindenem? Mi maradt más, az Istenért? VELIBOR A test, a lélek, a tettre kész erő ne volna kincsed? Mért hagyta meg annyi vész közt az Isten, ha Petárral, a férfival, más terve nincsen? PETÁR Erős test, erős lélek és akarat, mi másra jó, ha már csak porlad egykor népes hadad? VELIBOR Bosszul a gyenge, a harcra gyáva is, orvul vagy álnokul, miként a célja, mind hamis. Az erős véd, menekít, magot vet és arat, más sorsra szánt az Úr, ne csak a bosszúra tartogasd hát magad! PETÁR Csak beszélsz csuhás, de kinek nevében, s ki ad a szádra szót? Vándor vagy te is! Mi cél vezet, s ki volna bírád vagy gyóntatód? VELIBOR Földid lennék, ha még volna föld itt, s állna még a zadruga, nagybátyám volt a környék, a zsupa**** nyájat lelt pásztora. Futosó kis vadóc voltál még, mikor engem tanulni Hilandarba***** küldött. Ott lettem szerzetes Száva és Simeon próbáit állva, onnan hozott vissza hírével a jó öreg halála. Innen most északnak tartok, Zsíca felé vezet szolgáló hitem, a szentek ereklyéit onnan tovább, ha áll még a rend, hű társakkal viszem. PETÁR Hilandar, az Athos, a Szent Hegy messze van nagyon, hogy jöhettél át a Murat vezette bősz török hadon? VELIBOR Görög kalmárhajó hozott Bárig, megszolgáltam érte. Onnan már a testvérek adtak kézről kézre! PETÁR Dragomír a bácsid, s te lennél a kis Velibor? Az emlék halovány, lám, mégis igazol. Hiába volt a buzgalom, ha bácsikád is halott, irigy tolvaj a végzet, olvasni nyomot, bár Isten szolgája volt, még tőle sem hagyott. VELIBOR A lelkeket, Petár, a lélek keresse, mert az lát, hol a szem vak, s a fül is csak siket. Tegnap éjjel megleltem, a középső tőke Dragomír a kertben. Azt mondja, itt vannak mind, akit gyámolt az égi kegy. Uramhoz küldtem épp könyörgő szózatot, mikor az ősz lélek, nevem suttogva szólított. PETÁR Fáradt vagy már, a reményedé lett füled s szemed, feküdj le, pihenj, csak a szellő súgta füledbe neved. VELIBOR Körötted mesél a fű, a fa, s minden mi újra nő, ha marad egy magja. Azt mondod hát, a füled nem hallja, s nem tudod, hogy te vagy ki újra sarjadsz, ha Isten is úgy akarja? Imádkozz hát, fürkészve sorsod, s ha a bosszúdra kapsz majd biztató jelet, menj és végezd a dolgod! (Dühösen elhagyja játékteret.) ** Zadruga - ???????: családi házközösség - ősi szerb településforma **** Zsupa - ?????: szerb nemzetségalapú faluközösség *****Hilandar - ????????: az első szerb uralkodó, Nemanja által megalapított Athosz-hegyi ortodox kolostor |
| részletek elrejtése |
Az oldalt Szűcs István készítette.